Zsákmányállat vagyok a bőrömben
kifordult szemekkel tekintek elmúlásomra
öblítőillatú keményített párnán talál a halál délutáni órában
ránctalanított állapotban. Magányomból szavakat formálok
lelépek a piacra az önként vállalt zárkámból
megsimogatom a céklát, betonba öntött zakuszkával térek haza
azt hazudom magamnak, hogy nem nehéz.
Jövőképem fényes mint egy ikon
vendéglőkbe csak pisilni járok. Műmárvány
lépcsőfeljárókba épített tükrökben csodálhatom fiatalon elhúnyt
lényem, ki már csak tetszhalott egy idegen városban.
Nemtelenné válok . Surranót öltök és szétoszlik előttem a köd
amint kilépek a blokk ajtaján, nem szólít nevemen senki:
a postás int egyet aztán átnyújtja a nyugdíjszelvényt
megrökönyödöm a saját hangomtól, lehorgonyozom
a lépcsőházban és földbe gyökereznek a reklámlapok
indulásra készen, mintha színpadra, nincs ki kiálltson helyettem
torkomra ragad minden szó, a szájpadlás bénultan lapul
rettegésben tartott hízlalda a szivem, törtfehér bódulat inog az asztal szélén
miközben mosolyod rámtalál minden keresetlen fényképen.