Kardhegyen forgó élet

a kétely belemarja magát a bőrünkbe, otthagyja fognyomát

a múlt a kérdőmondatainkon, amik visszaásítanak a falakról,

három éve nem beszélünk már, nem veszekszünk, nem írunk smst,

nem írunk verset, nem rándul össze az arcunk, mert messzire elkerüljük

egymást egy párezres város falai között ahol az ablakszemek is tudják

lakói minden lépését, képzeletbeli megbeszélések és békediktátumok

nyugtatnak bennünket de közben autók hasítanak az úttesten át

ahol még elérhetnénk egymás kezéhez egy utolsó kézfogásra

elválaszt minket a színpad is, véresre tapsolom a kezem a hallgatásunkon

a szavainkon, amik nem hagyják el szánkat, te beszélsz fejhangon és én nem

nézek rád, nem érdekelnek a szerepeid, kitöröltem az emlékeimből egy embert,

aki valamikor megérintett, de már idegenként néz át rajtam és mindig nevet

– ezek a kacajok, amik semmire sem hasonlítanak – és folyton az órák számlapjai

amik megálltak forogni és a helyszínek évek múltán is ugyanazt az időt mutatják,

mintha megbolondultak volna a mánusok, épületek, amik körül csak a graffitik

változtatják színüket évszakoktól függően, boltok, amik megszűnnek és helyükre

új díszlet költözik, közönyös kirakatbábuk, ollókkal metszett frizurák, teleszart padok

padon ottfeletett fagyicsomagolás, vetített reklámok míg várod az átkelést

nézik ezt a soha véget nem érő keringőt, amiben nem veszünk részt csak megfigyelőként,

a versek meglékelik a koponyákat, de az arcok éppolyan közönyösek maradnak,

hosszú kávé tejjel és egy szóda figyeli az újság mögé bújt, köszönésre összerándult arcot

a beállt csöndet, a teret, amint a hátam mögött elhaladó tested szikrákat vet a feszültségtől

legközelebb csak pár óra múltán találkozunk, amikor vízbe dobod magad egy eljátszott őrülettől

elhittem neked, mert jó színész vagy, de nem rázott meg, mert az őrület nem ilyen,

kardhegyen forgó élet, hangeffektusok, emberek, akik elképzelik, hogy milyen a betegágy,

 és a bomlott elme,  aznap este csak csöndben megmelegített paradicsomleves és egy jól irányzott altató

Faust lennék, ha el tudnám mesélni jobban milyen volt szemtől szembe kapni a tükörképemet

kókuszos lágy testápoló, katonás rend és fegyelem őrzi azokat a hónapokat, amikor

nap mint nap futóruhába öltözve bámultam bele a liftemben a tükörképembe, és az elme

amit akárhányszor űrítettem ki újratelt tartalommal és a tartalom nem volt veszélymentes

fenyőfákat vásároltunk, négyet, vittük be a szobába összebogozva, és dobtunk ki négyet

míg megjött a hangom, hogy elmeséljem, hogy éreztem magam hájcsomagban vergődve

túlélve a háborúnkat, amit hullámzó tengerkép szakított félbe és meg örökre.

A megbocsájtás tízszer, ez a vesztem. Nincs bocsánat. Nincs bocsánat azokért a hallgatásokért,

amikor ágyhoz szíjjazva figyeltem a légy zümmögését. Összgyűrt papírpohár egy napsütötte kórházi

széken, beomló mennyezet sem bírja el azt a terhet, amit rád róttam, és magamra egyaránt.

Nem lehet békésen beszélgetni egy ilyen sötétlő múlttal. (mindig megbocsájtok)

Philip Glass, amit nem tudok hallgatni, és Beckett, amit egyre többet olvasok.

Buszutazások egy másik városba, el, el innen ez mindig olyan jólesik. Költöznék, de csak a vágy

végtelenje marad,  pislákoló fények, meghitt kocsmaasztalok, félrészeg kamaszoktól hangos

helyszínek, ahol film vetül a falra, és hiába telnek évek, nem lesz több világosság.

Egy szem mozi, két kávézó, pár óra alatt bejárható város, és egy ellenség. Néhány barát,